Írásaim
Megjelent 2025-ben a KNW kiadó Téli ablakok című novelláskötetében
Barbarics Éva: Indiai karácsony
December 23-án kiléptünk Lili barátnőmmel a reptér termináljából a meleg, fülledt bombayi éjszakába. Egy szempillantás alatt leizzadtunk, de az otthoni hideg tél után nem bántuk. Megkönnyebbüléssel vettem észre a taxisofőrünket, ahogy egy kis táblán a nevemmel – ZSOFIA – várt minket. Áttörtünk az emberáradaton, hogy eljussunk a kocsiig.
– Zsófi, hová hoztál? Hogyan lehet itt ekkora tömeg éjjel egy órakor? – kérdezte Lili, amikor ötödször belebotlott a bőröndjébe valaki.
Beszálltunk a taxiba és végigutaztuk Bombayt az északi peremétől a déliig – igaz, hogy átnevezték a várost Mumbainak, de a helyiek a Bombay név mellett maradtak, így mi is. Útközben piacok mellett haladtunk el; megrázott bennünket, hogy mennyi ember alszik a járdán a sok szemét között.
– Olvastam, hogy több százezren élnek az utcán, de ez sokkoló – szólalt meg Lili döbbenettel sóhajtozva.
– Állítólag az utóbbi években sokat javult a helyzet – mondtam; talán csak azért, hogy nyugtatgassam a máris felborzolt idegeinket.
A piacokat ócska bódék alkották, szedett-vedett bádogtetőkkel vagy műanyag leplekkel. Mögöttük egyszer csak felbukkantak a magas luxus épületek.
– Nem tudom, jó ötlet volt-e idejönni karácsonyra. Semmi díszítést nem látok az utcákon – jegyezte meg Lili csalódottan.
– Egyáltalán nem ünneplik a karácsonyt – mondtam. – Az a két százalék keresztény talán a saját kis templomában vagy házában díszít.
Újra szegényebb részek következtek, majd egy óra után megérkeztünk a szállodánkhoz. Nagy kontraszt volt a mocskos utcáról belépni egy elegáns előcsarnokba, ahol csodálatos virágkompozíciók és mosolygós személyzet fogadott minket. Még egy karácsonyfát is felállítottak. A szobánk is kellemes benyomást nyújtott: tágas volt, kényelmes ággyal, és egyenesen a tengert szemlélhettük a padlótól a plafonig érő üvegfalon keresztül. Egyetlen dolog volt furcsa: a vécépapírtartón csak egy centinyi vékony guriga soványkodott, tartaléktekercs sehol.
Rövid alvás és egy-két korty otthonról hozott pálinka elfogyasztása után reggelizni mentünk – két liter italt hoztunk a gyomorproblémák elkerülésére.
Ezután máris indultunk a város felfedezésére – kifelé menet Lili elcsípte a takarító bácsit a folyosón, és angoltudás nélkül sikerült elmutogatnia az igényét egy tekercs vécépapírra, ugyanis bár a szobáinkat rendben kitakarították, plusztekercset nem kaptunk. A férfi nagy nehezen előhúzott egy – szintén egycentis – tekercset a kiskocsijából, Lili pedig boldogan vitte a fürdőszobába.
Odakint először bementünk egy üzletbe SIM-kártyáért. Az eladó komótosan átmásolta útlevelünk adatait egy megviselt, piros fedelű könyvbe. Komótosan, mert fel-felpillantgatott ránk, Lili szőke és az én vörös hajam vonzotta a férfi tekintetét, ámulat és óvatos kíváncsiság keveredett benne.
– Hanem mondják, szép hölgyek, mi szél hozta önöket Indiába karácsonykor? – kérdezte meg végül.
Nem ő volt az első, aki nem értette, két középkorú magyar nő miért ilyenkor indul nyaralni. Elmondtam neki, hogy Lili édesanyja egy jótékonysági tombolán nyert három éjszakát egy ötcsillagos bombayi szállodában.
– Mivel a díjat év végéig fel kellett használni, s ő maga nem vállalkozott a kalandra, ezért mi, régi barátnők lettünk a nyeremény haszonélvezői.
Új SIM-kártyáinkkal felvértezve kiléptünk az üzlet hűvöséből, és a forró, poros utcán a híres Taj Mahal Palace Hotel felé vettük az irányt. Az utcán hömpölygött a tömeg, de jólesett a lüktető nyüzsgés, amikor a vállunk összeért másokéval, nem idegenkedést, hanem összetartozást és befogadást éreztünk. Sokan mosolyogtak ránk, köszöntek és integettek. A szent tehenek viszont – pedig annyira vártuk, hogy majd szabadon kószálnak a káosz közepette – sehol sem voltak. Bizonyára távol tartják őket Bombay belvárosától. Lili aztán végre látott néhányat az út szélén.
– Fotózz le, ahogy pózolok mellettük!
Az egyik tehén viszont kevésbé volt lelkes, és hirtelen rúgással válaszolt.
Épp időben lekaptam a pillanatot, ahogy Lili nevetve és egy árnyalatnyi ijedtséggel az arcán hátraugrik!
A legnagyobb kihívás az utcai átkelés volt. Zebrát ugyan néha láttunk, de hiába; az autósok egyáltalán nem csökkentették a sebességüket. Így aztán minden egyes kereszteződésnél élet-halál játékba kezdtünk, és rohanva jutottunk át a túloldalra. Lili mindent videózott, a zebrás áthaladást is! Egyik kezében a telefon, másikban a táska, hátranéz, hogy követem-e… miközben egy motoros kicentizte a karját.
Úgy éreztem, egy hétre elegendő élmény ért – és még csak az első napunkat töltöttük itt.
Elértünk a híres szállodához, India legelőkelőbb hoteljéhez, Bombay szívébe; az agrai Taj Mahal mauzóleumról kapta a nevét, hogy India nemzeti büszkeségét és luxusát kifejezzék. Már messziről csodáltuk az elegáns épületet, mintha egy mesekönyv lapjairól lépett volna elő: a vörös kupola fenségesen trónolt az épület tetején, a homlokzat csipkézett boltívei és kiugró ablakai fölött. Egy darabig csak néztük, csendben, majd fotózkodtunk és egy kicsit vágyakoztunk, hogy bárcsak bemehetnénk, de nem lehetett.
Innen átsétáltunk India Kapujához. Ez a diadalív grandiózusságát idéző kapu nemcsak építészeti remekmű, hanem történelmi szimbólum is: V. György brit király 1911-es látogatására emelték az Arab-tenger partján, és ezen át vonultak ki az utolsó brit csapatok 1947-ben.
A körötte lévő hatalmas téren nyüzsögtek a turisták és a galambok. A kapu alatt állva a tenger felől érkező enyhe fuvallattal megcsapott bennünket a történelem szele, miközben az árusok nagy hangon árulták a portékáikat, mindenképpen el akartak adni nekünk valamit. Lili vett néhány hűtőmágnest. Ezután Bombay déli, a brit gyarmatosítás emlékeit őrző városrészében barangoltunk. Az öreg, kopott és mégis bájos viktoriánus házak, faragott ablakaikkal és teraszukkal visszarepítettek bennünket a múltba.
A napot a Leopold Caféban zártuk, amely bejáratánál különösen szigorúan ellenőrizték a táskáinkat. Ez azért történt, mert az étterem volt a helyszíne – a Taj Mahal Palace szállodával együtt – a 2008-as terrortámadásoknak. Hálásak voltunk, hogy ma nyugalomban ülhetünk le egy tányér fenséges vajas csirkéhez. Tényleg, ilyen finomat még soha nem ettünk; fűszeres, krémes, és tökéletesen omlós!
Amikor fáradtan visszasétáltunk a szállodába, konstatáltuk, hogy Lili fürdőjéből teltűnt a tartalék vécépapír.
***
Másnap furcsa volt azzal a tudattal ébredni, hogy odahaza szenteste van. Hiányzott a család, az ünnepi készülődés, az otthon bensőséges légköre, a kandalló… és persze a bejgli íze, a gőzölgő tea szürcsölése, a fenyőfa díszítése. Milyen lesz így a nap, ha nincs közös éneklés, nincsenek titokban becsomagolt ajándékok?
Felfogadtunk egy taxisorőrt, aki egész nap vitt minket. Bombay a világ egyik legkaotikusabb, legforgalmasabb városa: dugó mindenhol és dudálás szünet nélkül. Ebben a káoszban huszonhárommillióan élnek egymás hegyén-hátán. Elképesztő a zsúfoltság.
Elsőként megnéztük a Dhobi Ghatot, a világ legnagyobb mosodáját. Több mint kétszáz család mossa itt Bombay szennyesét rendületlenül, az egész egy kis településként működik: hosszú sorokban állnak egymás mellett a betonkádak, amelyekben a férfiak derékig vízben állva csapkodják a lepedőket és ruhadarabokat a kád széléhez. Még a szállodák is ide hordják a koszos ágyneműt! (Reméltük, hogy a mi hotelunk nem.) Ruhák tömkelege szárítókötélre terítve leng a kádak fölött: egyik oldalon több száz kék farmer, a másikon fehér ingek sorakoztak. Vajon hogy a csudába kapja vissza mindenki a sajátját?
A következő állomásunk a világ egyik legnagyobb nyomornegyede, a Dharavi városrész volt. Ez a Föld legsűrűbben lakott része, több mint egymillió ember él két négyzetkilométeren. A vécék – sok bódé egymás mellett – a folyó felett lógnak, mivel nincs csatornázás. Állítólag ezerötszáz emberre jut egy! Egy család egy kicsi szobában él, a legtöbbnek ablaka sincs. Mégis, amerre jártunk, vidám és barátságos emberek fogadtak bennünket. A gyerekek lelkesen integettek, a mosolyuk reményt sugárzott a nyomor kietlenségébe. Ezekben a sikátorokban forgatták a Slumdog Millionaire című filmet.… Bűz mételyezte a levegőt, nehezen viseltük.
A nyomornegyedben számos iparág működik, ahol éhbérért dolgoznak a helyiek. Kis műhelyekben fiatal férfiak dolgoznak szorgalmasan. Nagyon tetszett nekünk, ahogy a kidobott mosógépeket megjavítják, új külsőt adnak nekik… aztán egyenként befóliázzák és újként eladják. A műanyag hulladékot apróra feldarabolják, és egy edényben addig rázzák, amíg a darabkák fényesek nem lesznek. Ezekből gyönyörű indiai bizsuk születnek. Aztán varrógépek is zümmögnek mindenfelé. Készítik a pólókat, nadrágokat és szoknyákat. Aprópénzért megveszik tőlük, felcímkézik divatmárkának és sokszoros áron eladják. A fehér pamutmaradék is hasznosul: fültisztító lesz belőle. A nyomornegyed leghíresebb iparága pedig a bőrfeldolgozás. Tehénbőr természetesen nincs, csak kecske- és bivalybőr. Hengerekkel puhítják, még krokodilmintát is képesek nyomtatni rájuk.
Látogatásunk végén vettünk egy Dharavi táskát, a világhírű márkát, emlékként és támogatásként is egyszerre. Hazavittünk a nyomornegyedből nemcsak egy tárgyat, hanem egy egész világot, amit nem lehet elfelejteni. Szimbolikus zárása volt ez a Szentestének…
A szállóból felhívtuk mindkettőnk családját Messengeren: otthon még csak kora délután volt. Jólesett egy kicsit beszélgetni a szeretteinkkel. Lili családja még a Csendes éj első versszakát is elénekelte.
***
Kora reggel a háromszázötven kilométerre lévő Aurangabadba repültünk. Még nem jelentkezhettünk be a szállodába, így csak letettük a csomagjainkat a portán, és beültünk az étterembe.
A bőséges reggeli után elindultunk, hogy megnézzük a Bibi Ka Maqbara mauzóleumot, amit mini Taj Mahalnak is hívnak.
A levegő vibrált az aszfalt felett, az utca zsongott: dudaszó, motorok zúgása, utcai árusok kiabálása hasított bele a fülünkbe. Még ekkor is folyton arról beszéltünk, milyen hihetetlen, hogy odahaza karácsony van – hideg tél, üres utak és családi traktára tető alá húzódó emberek. Elsétáltunk egy forgalmas sarokhoz, ahol tucatszám álltak a cifra tuktukok, mint színes bogarak.
Egy sofőr integetett nekünk, odamentünk és megegyeztünk az árban. Lili vidáman felpattant a járműre, és máris elindította a felvételt. Vonakodva követtem, óvatosan elhelyezkedtem az ingatag ülésen. Ez a jármű egy kis háromkerekű motor, első ülés a sofőré, motorbicikli-kormányzással, hátul egy kétszemélyes ülés háttámlával, de oldalsó védelem nélkül.
Se kapaszkodó, se korlát! Kész életveszély!
A tuktuk hirtelen rántással, pöfögve indult, és máris belevetette magát a forgalmi káoszba. Száguldoztunk a poros úton, néha egy centire haladtunk el más járművektől. Lili folyamatosan videózott, kommentárt fűzve a történtekhez; a motorosklubjának szánta a felvételeket. Már a Bombayban készítettekkel nagy sikert aratott… leállíthatatlan lett. A tuktuk behajtott egy piacon, és folyton megállt. Egy árus egy ablaktörlő kefét nyomott az ölünkbe. Lili felkiáltott:
– Erre itt most tényleg nagy szükségünk van!
Jót nevettünk.
A sofőr újra gázt adott és halálos nyugalommal lavírozott át a forgatagon, táncot járt a teher- és személyautók, robogók, biciklik, kutyák és gyalogosok között. Amikor a jármű megugrott egy kátyún, én egyszer csak a levegőbe emelkedtem. Ösztönösen kapaszkodó után kutattam, de sikertelenül.
– Soha többet nem utazom ilyennel! – kiabáltam, miközben próbáltam magam stabilizálni. – Komolyan, Lili, ma nem kellene kockáztatnunk az épségünket!
– Ugyan, Zsófi, meglátod, a legszebb karácsonyod lesz.
Egyszer csak egy tehén lépett az útra. A tuktuk hirtelen fékezett, majd újra gyorsított, éppen elfért a cammogó tehén és egy zsúfolt busz között. A város szaga, a por, fűszerek, és benzingőz betöltötte a levegőt. Lili teljesen átadta magát a pillanatnak. Én összehúztam magam, könnybe lábadt a szemem a félelemtől, a nevetéstől, és talán a portól.
A mauzóleum és a kert aztán mindenért kárpótolt. Ott állt előttünk a pódiumra emelt, csodaszép fehér épület. Mintha lebegett volna a tiszta kék ég háttere előtt, súlytalanul, és mégis méltósággal.
Nem tudtunk betelni a látvánnyal.
A Bibi Ka Maqbarát az 1600-as évben egy mogul herceg építtette édesanyja emlékére, az eredeti Taj Mahal stílusában. Gyakran nevezik a kistestvérének. Kopottabb, de éppen ezért letisztult, szomorkás előkelőség sugárzik belőle. A hagymakupolát és a díszítéseket finoman csillogó fehér márvány borítja, míg az alap és a sok, árnyéknak tűnő részlet sötétebb tónusú bazaltkőből áll. Négy karcsú minaret áll az emelvény sarkain, csendes őrszemként figyelik a középen nyugvó sírt.
Bejártuk a tökéletes, rendezett kertet; csobogók, ciprusok és sok virág kísérte az utunkat. Egy kicsit visszacsöppentünk az elveszett édenbe. Felmentünk egészen a sírhelyhez. A nők csendesen sétáltak a márványjárdákon, egyesek kézen fogva gyerekeiket, vagy férfiakat követve. És minden nő száriban. Ez a hullámzó selyemanyag – hímzésekkel, gyöngyökkel vagy aranyszálakkal díszítve, feltekerve a testre – minden mozdulatnál táncolt a levegőben. Alig tudtuk eldönteni, merre nézzünk. Élénknarancs, mélysmaragd, arany és lótuszrózsaszín kavargott előttünk, mint élő festmény. A szári nemcsak ruha, hanem identitás, hagyomány, és generációkon átívelő büszkeség.
Bár a hely alig egy óra alatt bejárható, mi mégis több mint hat órát töltöttünk itt. Ugyanis egyszer csak egy csoport asszony jött felénk, mosolyogva kérték, hadd készíthessenek velünk közös képet. Örömmel beleegyeztünk. Megfogták a kezünket, átöleltek minket, simogatták a karunkat. Meglepően természetes volt az egész. Én is visszaöleltem őket… és a selymet. Sima volt, hűvös, és olyan könnyű, hogy szállt az ujjaim között. Ahogy lassan végighúztam rajta a tenyerem, az anyag finoman zizegett a mozdulatra, és az egész szári válaszolt rá, libbenve, leheletfinoman. A tapintása ősi volt, lágy és nőies.
Az indiai kultúra titkait és történeteit érinthettem meg.
Nemcsak anyag, hanem egy életforma, ami egyszerre mindennapi és misztikus.
Az egyik csoport vonzotta a következőt. Egyedüli fehérekként a tömegben igazi kuriózumnak számítottunk. Iskolások is jöttek, családok, több száz emberrel fényképezkedtünk és beszélgettünk. Így telt el a délutánunk.
Ez a nap sokkal többet adott, mint egy műemlék-látogatás. Ezen a napon hazaérkeztünk oda, ahol még sosem jártunk. Idegenként jöttünk, és családtagként távoztunk. Itt az indiai emberek közé tartoztunk. Egy pillanatra átléptünk abba a világba, ahol a színek beszélnek, a mosoly a közös nyelv, és a selyem érintése örök emlékké válik.
Aznap a karácsony új értelmet nyert. Nem számított, honnan jöttünk, milyen nyelvet beszélünk, mi a vallásunk, a bőrünk színe, az elfogadás minden különbséget eltörölt. Együtt ünnepeltük azt, ami igazán számít: az emberséget, az egymásra találást. A szeretet ünnepét méltón, szívből és határok nélkül.